Már lassan 20 év eltelt azóta de még mindig tisztán emlékszem az első alkalomra, amikor rámtörtek a tünetek. 10-11 éves lehettem, épp egy két napos osztálykiránduláson voltunk és egész éjjel nem aludtunk, hanem ökörködtünk a többiekkel. Reggel aztán a hirtelen rámtörő fáradtsággal jött egy furcsa érzés is, minden idegennek tűnt, mintha egy álomban lennék. Azt gondoltam ez csak a fáradtságtól van és majd elmúlik, ha kialszom magam. Nem múlt el, rajtam maradt. A deperszonalizáció/derealizáció tipikus tünetei (álomszerű valóságérzékelés, zavartság, a tükörben mintha nem saját magamat látnám, a kezeim mintha nem az enyémek lennének, stb.) jelentkeztek, erős szorongás, elég szarul voltam na. Már nehezen emlékszem erre az időszakra, de azt tudom, hogy ekkor fogalmam nem volt, hogy mi lehetett a bajom, elmagyarázni is nehezen tudtam a tüneteim és hiába vittek el szüleim mindenféle orvoshoz, a pszichiáter, pszichológus se ment sokra velem. Ha jól emlékszem aztán valamennyire idővel rendbe jöttem, de fáradtság vagy új helyzetbe kerülés (a napi rutinon kívüli programok) során újra rámtörtek. Ez kb évekig tartott, majd a kamaszévek beköszöntével szinte teljesen rendbe jöttem, bár mintha valahogy ez a dolog mindig ott bújkált volna a fejemben ekkor is (pl. ha sokáig néztem tükörbe, akkor előtört, hogy úristen az nem is én vagyok).

Ez a jó állapot 7 évvel ezelőttig tartott, amikor is újra előjött a "furcsa érzés" (mindig így hívtam, mivel nem tudtam, hogy mi ez). Tünetek a szokásos: a fura érzés mintha egy álomban lennék, a valóságtól való egyfajta elszakadás, mintha a fejembe be lennék zárva és onnan figyelném az eseményeket, mintha saját magam nem is én lennék, a kezeimet, lábaim nem az enyémek lennének, erős szorongás, megőrüléstől való félelem. Nagyon rossz volt, fel is kerestem egy pszichiátert, aki nyugtatót, antidepresszánst írt fel, illetve pszichológushoz küldött. A diagnózis végül: kevert szorongásos, depressziós zavar. A gyógyszereket szedtem és hónapok után már javulni is kezdett a dolog, visszaesésekre nem emlékszem. A gyógyszereket magamtól döntöttem el elhagyni, mert már úgy éreztem nem kellenek, az utolsó látogatásom a pszichiáteremnél másfél évre az első után volt, ezután lényegében megint elmúlt a dolog, bár sose merném azt mondani, hogy 100% lettem volna, de mondjuk 95.

Ezután szépen éltem az életem, befejeztem az egyetemet, elkezdtem egy doktori képzést külföldön, aminek az utolsó évében vagyok és bumm... újra itt van a szörnyeteg. 7 év után, amikor azt hittem jobb nem is lehetne az életem, újra rajtam ez az érzés, a szorongás, a félelem, a szokásos tünetek. Egyedül (párom otthon) egy idegen országban, aminek a nyelvét3 éve itt kezdtem el elsajátítani... nem könnyű mit ne mondjak. Viszont most hogy már 2 idegen nyelvet is beszélek, rákerestem a neten a tüneteimre végre és kellemes sokként ért a felismerés, hogy hány embernek van még ez a problémája és mennyi információ létezik a deperszonalizáció/ derealizációról. Az első cikk után, amit a Guardienen találtam (és majd felrakom lefordítva), ahol kb. az összes tünetem szóról szóra megfogalmazták, egy kicsit megkönnyebbültem. Nem lettem jobban, de segített, hogy a névtelen "furcsa érzésből" deperszonalizációs zavar lett. Másfél hónapot vártam azzal, hogy felkeressek egy orvost, azt remélve, hogy majd magától elmúlik, illetve nehéz is volt beismerni, hogy megint baj van. Minden alkalommal, mikor előjött nálam ez a dolog, hetekig magamban szenvedtem, a szüleimnek, a páromnak is csak utána mondtam el, hogy bajom van. Emögött talán az lehet, hogy, amíg nem mondod ki, kicsit mintha nem is létezne. Ez után jön az az állapot, amikor viszont jólesik elmondani és megosztani mással a bajod. Na szóval felkerestem egy helyi "központot", ahol mentális problémákkal foglalkoznak. Ez itt úgy néz ki, hogy felraknak egy várólistára és "majd hívnak". 1 hónap után rájuk telefonáltam, hogy hogy halad az a lista, mert örülnék ha végre eljuthatnék egy orvoshoz. 1 hétre rá kaptam időpontot egy találkozóra, de nem orvossal még. Itt ugyanis először valaki kikérdez, felméri az állapotod és aszerint elküld olyan terápiára vagy orvoshoz, ami kell. Ez másfél hete volt. Ott viszont két hétre rá kaptam egy újabb "beszélgetős" időpontot, ami után elvileg már talán pszichiáter is fog látni. Nem könnyű, idegörlő ez a várakozás. Majd beszámolok róla.

Mindeközben amúgy elkezdtem nyugtatót szedni, ami segít "túlélni" a napokat, dolgozni is bejárok, de hát finoman szólva sem vagyok a topon. Ez a blog azoknak szól, akik hasonló cipőben járnak, hogy megmutassam, a problémájuk nem egyedi, fel kell vállalni, el kell menni vele orvoshoz, mert elmúlik. Nem őrülsz bele, nem öl meg, szar, küzdeni kell vele, de mindig elmúlik. Ez röviden az én sztorim, ha kicsit a tiédre ismertél benne, írj bátran. Kitartást!