Arról sokat hallunk, hogy az otthoni egészségügyi rendszer mennyire túlterhelt, de most már tapasztalatból mondhatom, hogy ez Franciaországban is így van. Október 12-én kerestem fel először a pszichológiai központot, ahova végül november 16-ára kaptam időpontot. Itt még rendes orvos nem látott, hanem egy ún. infirmière-el átbeszéltük a problémámat és ő hivatott arra, hogy a megfelelő orvoshoz, kezelésre orientáljon. 1 óra beszélgetés után újabb időpontot kaptam 2 hétre rá (november 30), ahol megint csak beszélgetés volt, orvos nem, majd elküldött azzal, hogy jöjjek vissza december 8-ám, addigra átbeszélik a helyzetem és megmondja hogyan tovább. Ma betegségre hivatkozva áttetették ezt az időpontot is december 14-ére.

Azt mondják a deperszonalizáció egyik tünete az érzelmek hiánya, lapossága, de most inkább erős dühöt érzek. Keserűen jegyzem meg, hogy ennek talán még örülnöm is kéne... Tényleg remélem, hogy eljutok egy szakemberhez végre egyszer.

Az alábbi cikk 2015-ben jelent meg a The Guardian-en és remekül összefoglalja a deperszonalizációs zavart. Én először ezt elolvasva döbbentem rá, hogy szinte ugyan ezektől a tünetektől szenvedek, így számomra ez a felismerés egy mérföldkő volt. Most megpróbálom a cikket magamhoz képest a legjobban lefordítani, így az angolul nem tudók is elolvashatják. Már rögtön a cím alatti kis szösszenet is megdöbbentő:

Minden 50. ember áldozat, egy olyan érzéssel, mintha robotok lennének - és még az orvosoknak is a Google-n kell rákeresniük a betegségre. Most egyikük eldöntötte, hogy segít sorstársainak túljutni kínjaikon

Egy áprilisi reggelen 2002-ben Jane Charlton nem volt önmaga miután felkelt, és ez sokkal roszabb volt, mint egy átlagos, kelés utáni zavartság - ráadásul az elkövetkező 3 évben ez az érzés vele maradt.

Olyan volt, mintha szó szerint nem a saját bőrömben lennék

- próbálja leírni érzéseit; a deperszonalizációs zavar tüneteit, mely az életének egy nagy részét felemésztette.

Egy állandó, amolyan másvilági élmény. Egy olyan érzés, hogy amikor így érzel, akkor igazából nem is létezel. Folyamatosan próblákoztam a valóságba kapaszkodni, visszamászni abba az állapotba, amiben pár napja voltam. Tegnap még volt egy életem, ma már semmim nincs.

A deperszonalizációs zavar (angolul depersonalisation disorder vagy DPD) a világ egyik leggyakoribb mentális problémája, mégis gyakran fel nem ismert. Brit, illetve Egyesült Államok-beli kutatások alapján a népesség 2%-át érintheti, ami 1,3 millió embert jelent az Egyesült Királyságban és 6,4 milliót az Egyesült Államokban (Magyarországra számítva pedig közel 200 ezer ember).

Az érintettek a teljes elszakadás érzését írják le, mintha robotok lennének, elméjüket a testüktől különvalónak, abban bezárva érzik, valamint az érzelmek hiányát, legyenek azok jók vagy rosszak. Úgy érzik, mintha a saját életüket egy üveglapon vagy sűrű ködön át látnák, vagy mintha egy filmet néznének. A testük és lényük elváltak egymástól; a végtagjaik nem a sajátjuk.

Charlton így írja le érzéseit:

A legjobb kép, amivel le tudtam írni amit érzek, az hogy egy kis ember vagyok a fejem hátuljában, és onnan irányítok, és láthatom a koponyám belülről, a külvilágot a szemüregeken keresztül. Amikor először beszéltem erről apával, csak ennyit mondtam: "Megőrültem. Megtörtént, végleg megőrültem.

Ha a kutatások pontosak, nagyjából ugyanannyi embert értint a DPD (vagy az ahhoz szorosan kapcsolódó derealizációs zavar), mint ahányan skizofréniában vagy kényszerbetegségben szenvednek. Mégis majdnem minden deperszonalizációban szenvedő évekig, elszigetelten szenved, diagnózis nélkül. Ha el is mennek orvoshoz, pszichiáterhez, legtöbbjük csak a vállát vonogatja, mert sosem hallott erről a zavarról.

A 32 éves Charlton eldöntötte, hogy ennek véget vet. Reméli, hogy többekkel meg tudja ismertetni a DPD-t, és célja, hogy segítsen az ezekben szenvedőknek, hogy azok hozzájussanak ahhoz a kezeléshez, ami neki is segített.

Ahogy fogalmaz:

"Ez nem az a betegség, aminek még nincs meg a gyógymódja. De megvan. A lényeg, hogy tudjuk, miben szenvedünk.

1999-ben nyílt meg egy, a DPD-re specializálódott klinika londoni Maudsley kórházban és az első 6 évben több, mint 500 páciensük volt. Valószínűleg ez csak egy kis része az összes érintettnek, akiknek a diagnózisa egyelőre inkább Google keresések eredménye, és nem szakemberé.

Gyakran a gyógyulás egyik fontos fordulópontja a diagnózis felállítása,

- mondja Charlton.

Éveket spórolhatunk meg a betegeknek a helyes diagnózis felállításával, nem értem eddig ezt miért nem tettük meg.

Az első tudományos forrás a deperszonalizációról a 19. század végéről származik, ettől kezdve a jobban felismerhető betegségek, mint szorongás és depresszió melléktüneteként van írták le. A DPD azonban önmagában is jelentkezhet. Az általános magyarázat szerint a DPD az agynak egy természetes védekező mechanizmusa valamilyen erős sokk, szorongás hatására. Amikor szorongás elér egy határt, az érzelmek kikapcsolnak, mind kellemes és a fájdalmas, a szeretet ugyanúgy például, mint a gyűlölet.

Sokan tapasztalnak valamilyen fajta átmeneti deperszonalizációt életük során, jellemzően pl. extrém fáradtság vagy stressz hatására, mint például egy autóbaleset. Számos drog használata ugyancsak előhozhatja az állapotot, de előjöhet látszólagos ok nélkül, majd tartóssá válik, áldozatát egy érzelmi pusztaságban hagyva. 

Charlton egy eleven, boldog, 18 éves diák volt, amikor az egyetem első évének közepén elkezdődtek a tünetek. Franciaországban volt házibuliban, ahol kannabisszal kevert yoghurtot próbáltak ki a barátjával, de a hatások - amik mindenkinek ismerősek lehetnek, akikkel már előfodult, hogy a kelleténél kicsivel többet szívtak - károsabbak voltak és sokkal tovább megmaradtak, mint az normális lenne.

A droghasználat miatt jelentkező deperszonalizáció nem ritka, és ismert az is, hogy rendszeres használók nem képesek kitisztulni. (Charlton az eset előtt csak egyszer próbálta ki a marihuánát). Egyéb oka lehet a DPD kialakulásának egy egyszeri traumatikus esemény vagy hosszantartó fizikális vagy lelki bántalmazás. Mások semmilyen okot nem tudnak meghatározni a deperszonalizációjuk kialakulásában.

Rachel (álnéven), egy 23 éves szépművészetet tanuló diák elmesélése szerint 18 évesen, a kertben üldögélve tört rá az érzés. Habár gyerekkorában szorongó természet volt, a DPD hirtelen tört rá és egyfajta "zombi" állapotban hagyta.

Komolyan azt gondoltam, hogy meghaltam és minden olyan jelentéktelenné vált, vagy ha nem is haltam meg, egyszerűen semmi sem érdekelt.

Rachel apja orvos és elkezdett kutakodni lánya állapota iránt, mégis a kezdetekben annyira ismeretlen volt számára a DPD, mint bárki másnak. Az interneten aztán talált információkat, ami vízválasztó volt lánya küzdelmeiben. Ezután került a Maudsley klinikára.

Ez egy nagyon okos dolog az elmédtől a szorongás kezelésére, de ugyanakkor teljesen tönkre is tesz. Annyi ember szenvedhet ebben, de lényegében nincs róla semmi információ. Apukám egy cikket talált róla egy kis weboldalon és enélkül cseszhetném.

- meséli Rachel.

Akármi is a DPD kiváltója, a tünetek feltűnően hasonlóak. A betegek arról panaszkodnak, hogy az értelmük és a külvilág között egy akadály van, ürességet, hiábavalóságot, elidegenedést éreznek. Két könyv is megjelent a témában az amerikai Jeffrey Abugel-től (Feeling Unreal és a Stranger to Myself), akit a deperszonalizációval küzdők tapasztalatai ihlettek. Charlton nagyon meglepődött, amikor az általa leírt képet a zavarról (egy kis ember ül a fejében és onnan irányít) az interneten böngészve is megtalálta.

Nagyon fontos, hogy a DPD abban különbözik a pszichózistól vagy a skizofréniától, hogy a betegnek nincsenek téveszméi, nem "kerülnek át" egy alternatív valóságba, sokkal inkább metaforákkal írják le tüneteiket, gyakran használva az "úgy érzem mintha", "olyan, mint" kifejezéseket.

Ráadásul a deperszonalizációban szenvedők nem tűnnek betegnek vagy másnak az ismerőseiknek, gyakran még a legközelebbi családtagjaiknak, barátaiknak sem, habár az együttérzés hiánya feltűnhet. A DPD-s amolyan "alvajáróként" éli a mindennapokat, még a közeli kapcsolatokat is fenntartja, de érzelmi laposak. Azok csak a valóságtól való elszakadást erősítik.

Specialisták ezen deperszonalizációs panaszokat összegyűjtve állapították meg, hogy ez bizony egy létező mentális zavar, ezen kívül egy adatbázist vezetnek a panaszokról, ezzel segítve a diagnózis-alkotást és a kezelést.

Habár a DPD-t kiváltó okok kutatása még kezdeti fázisban van, vannak előremutató vizsgálati módszerek (agyi képalkotásos módszerek, bőr vezetőképesség vizsgálatok - ez az én szabad fordításom, eredetileg "skin conductance" - , pulzus). Pszichológusok szerint a probléma az összeköttetésben van az agynak az érzelmeket kontrolláló és a racionalitást meghatározó része között. A vizsgálatok során a páciens szorongásról, stresszről panaszkodik, de szervi reakciók nélkül.

Valahogy a kapcsolat hiánya aközött, ahogy mentálisan és ahogyan fizikálisan érzik magukat, hozzájárul ehhez a világtól való elszakadás, elidegenedés érzéshez,

- mondja Anthon David, a Maudslez kórház kognitív neuropszichiátria professzora, és a DPD klinika alapító igazgatója.

A droghasználat által kiváltott deperszonalizáció arra utalhat, hogy

mindenképpen kell lennie egy fontos biokémiai aspektusnak, egy változásnak a neurotranszimittereknél, ami ezt az állapotot okozza.

Különböző, szorongásos betegségeknél vagy epilepsziánál használatos gyógyszerek segítenek a DPD egyes eseteiben, de egyik sem hatékony minden esetben. David megemlít egy viszonylag új kutatást, mely a transzkraniális mágneses stimuláción alapszik. Ezzel az agy különböző részeit stimulálják és idővel talán terápiás célokra is felhasználják a DPD kezelésében.

Jelenleg a leghatékonyabb kezelés a kognitív viselkedésterápia egy fajtája, melyben a fókusz annak az ördögi körből való kikerülésen van, melybe a betegek kerülnek. A deperszonalizációs zavarban szenvedők gyakran saját állapotukon rágódnak, így kizárva magukat a szociális interakciókból, ami csak erősíti a kívülállás érzését. Ahogy a tünetek nem múlnak, a beteg reménytvesztett lesz és egyre jobban fél attól, hogy bajára nincs megoldás. Ez tovább növeli a problémát.

Ez egy kemény munka, és olykor az emberek feladják,

ü mondja Dr Elaine Hunter, a Maudsley klinika vezető pszichológusa.

de megvannak a módszereink, hogy irányítsuk a gondolatokat. Kezelni lehet ezeket a folyamatokat.

Számos páciens olyan körülményeket keres, ahol a tüneteik kevésbé extrémek: kerülik az erős fényt és a napi ismerős rutinjukat ismétlik, afféle remeteéletmódot folytatnak. Rachel és Charlton is elmondta, milyen unalmassá váltak a napjaik betegségük alatt. Charlton képes volt órákig saját magával kockapókerezni, majd felépülése során szüneteltette egyetemi tanulmányait, hogy egy könyvesboltban dolgozhasson, ahol egyetlen dolga a könyvek pecsételése és polcok rendezése volt.

Annak ellenére, hogy lediplomázott, Rachel még mindig nem épült fel teljesen és szomorúan gondol arra, hogy mennyi időt elvett tőle a betegsége.

Tudom, hogy értelmes vagyok és sokra lennék képes, de az utóbbi 5 évben szinte semmit sem csináltam, csak a saját állapotomon rágódtam. Olyan sok időt elvesztettem.

Habár a DPD-s betegek nagy része a késői kamaszkorban vagy a 20-as éveikben van, sokan mások évtizedek óta szenvednek, magukra hagyatva, elvesztve a reményt arra, hogy valaki elhiszi vagy megérti őket, a gyógyulásról nem is beszélve. A 72 éves Allen Killick első deperszonalizációs élménye 1954-ben volt és máig tisztán emlékszik rá.

Ahogy egy emailjében írja:

Épp fociztunk az iskolában, amikor valamiért a kezeimre néztem és az elmém azt mondta: ezek nem a tieid. A félelemtől csak kiabálni tudtam és rohantam mindenfelé.

Amikor még csak néhány hónapos volt, Killickék házát lerombolta egy V2-es rakéta, őt pedig 2 nap után, a romok közül menekítették ki. Gyerekkorában többször is fizikai és lelki erőszaknak volt kitéve szülei és nagyszülei által is, ez pedig a pszichológusok szerint könnyen vezethetett a DPD kialakulásához.

Az évek során többször is kezelték, de ezek a kezelések hatástalannak bizonyultak, ráadásul más funkciókat is gátoltak. Az 1970-es években, 2 évig a saját szobájába bezárkózva, remeteként élt. Killick meg is házasodott, gyerekei születtek, és több munkája is volt, pszichiáterek, pszichológusok és önsegítő könyvek tanácsainak hála, hogy kihozza a legtöbbet az extrém deperszonalizációs állapotok közötti időkben.

Voltak időszakok, amikor jobban voltam, de ekkor sem éreztem magam teljesen önmagamnak. Az egyik legnehezebb része a deperszonalizációnak az, hogy normálisnak tettesd magad más emberek előtt, miközben legszívesebben elfutnál... Próbálok csendben szenvedni, mert az ebben szenvedőkön kívül úgysem értené meg senki, hogy milyen ez.

Charlton kampányának célja, hogy segítsen ezen betegeknek kitörni az elszigeteltségből. Írt orvosának, a pszichiáterek egyesületének és az Egészségügyi Minisztériumnak, hogy legalább egy emailt küldjenek ki az ország minden háziorvosnának, melyben felhívják figyelmüket a betegségre. Nemrég meglátogatta a Rethink Mental Illness központját (ez egy brit segítő szervezet), ahol tájékoztatást tartott az alapítvány tanácsadóinak a deperszonalizáció tüneteinek felismeréséről.

A Maudsley klinika munkatársai állítják: segítséggel még a deperszonalizáció legsúlyosabb eseteiben is elérhető javulás. Ez nem mindig megy gyorsan, de remélik, hogy az ország orvosainak képzésével legalább a helyes útra terelhetőek a betegek.

Ahogy Killick fogalmaz:

Az utóbbi 61 évet abban az érzésben kellett leélnem, mintha nem léteznék. Csak annyit szeretnék, hogy végre magam lehessek, jelentsen az bármit. Ezt nagyon szeretném.

Már lassan 20 év eltelt azóta de még mindig tisztán emlékszem az első alkalomra, amikor rámtörtek a tünetek. 10-11 éves lehettem, épp egy két napos osztálykiránduláson voltunk és egész éjjel nem aludtunk, hanem ökörködtünk a többiekkel. Reggel aztán a hirtelen rámtörő fáradtsággal jött egy furcsa érzés is, minden idegennek tűnt, mintha egy álomban lennék. Azt gondoltam ez csak a fáradtságtól van és majd elmúlik, ha kialszom magam. Nem múlt el, rajtam maradt. A deperszonalizáció/derealizáció tipikus tünetei (álomszerű valóságérzékelés, zavartság, a tükörben mintha nem saját magamat látnám, a kezeim mintha nem az enyémek lennének, stb.) jelentkeztek, erős szorongás, elég szarul voltam na. Már nehezen emlékszem erre az időszakra, de azt tudom, hogy ekkor fogalmam nem volt, hogy mi lehetett a bajom, elmagyarázni is nehezen tudtam a tüneteim és hiába vittek el szüleim mindenféle orvoshoz, a pszichiáter, pszichológus se ment sokra velem. Ha jól emlékszem aztán valamennyire idővel rendbe jöttem, de fáradtság vagy új helyzetbe kerülés (a napi rutinon kívüli programok) során újra rámtörtek. Ez kb évekig tartott, majd a kamaszévek beköszöntével szinte teljesen rendbe jöttem, bár mintha valahogy ez a dolog mindig ott bújkált volna a fejemben ekkor is (pl. ha sokáig néztem tükörbe, akkor előtört, hogy úristen az nem is én vagyok).

Ez a jó állapot 7 évvel ezelőttig tartott, amikor is újra előjött a "furcsa érzés" (mindig így hívtam, mivel nem tudtam, hogy mi ez). Tünetek a szokásos: a fura érzés mintha egy álomban lennék, a valóságtól való egyfajta elszakadás, mintha a fejembe be lennék zárva és onnan figyelném az eseményeket, mintha saját magam nem is én lennék, a kezeimet, lábaim nem az enyémek lennének, erős szorongás, megőrüléstől való félelem. Nagyon rossz volt, fel is kerestem egy pszichiátert, aki nyugtatót, antidepresszánst írt fel, illetve pszichológushoz küldött. A diagnózis végül: kevert szorongásos, depressziós zavar. A gyógyszereket szedtem és hónapok után már javulni is kezdett a dolog, visszaesésekre nem emlékszem. A gyógyszereket magamtól döntöttem el elhagyni, mert már úgy éreztem nem kellenek, az utolsó látogatásom a pszichiáteremnél másfél évre az első után volt, ezután lényegében megint elmúlt a dolog, bár sose merném azt mondani, hogy 100% lettem volna, de mondjuk 95.

Ezután szépen éltem az életem, befejeztem az egyetemet, elkezdtem egy doktori képzést külföldön, aminek az utolsó évében vagyok és bumm... újra itt van a szörnyeteg. 7 év után, amikor azt hittem jobb nem is lehetne az életem, újra rajtam ez az érzés, a szorongás, a félelem, a szokásos tünetek. Egyedül (párom otthon) egy idegen országban, aminek a nyelvét3 éve itt kezdtem el elsajátítani... nem könnyű mit ne mondjak. Viszont most hogy már 2 idegen nyelvet is beszélek, rákerestem a neten a tüneteimre végre és kellemes sokként ért a felismerés, hogy hány embernek van még ez a problémája és mennyi információ létezik a deperszonalizáció/ derealizációról. Az első cikk után, amit a Guardienen találtam (és majd felrakom lefordítva), ahol kb. az összes tünetem szóról szóra megfogalmazták, egy kicsit megkönnyebbültem. Nem lettem jobban, de segített, hogy a névtelen "furcsa érzésből" deperszonalizációs zavar lett. Másfél hónapot vártam azzal, hogy felkeressek egy orvost, azt remélve, hogy majd magától elmúlik, illetve nehéz is volt beismerni, hogy megint baj van. Minden alkalommal, mikor előjött nálam ez a dolog, hetekig magamban szenvedtem, a szüleimnek, a páromnak is csak utána mondtam el, hogy bajom van. Emögött talán az lehet, hogy, amíg nem mondod ki, kicsit mintha nem is létezne. Ez után jön az az állapot, amikor viszont jólesik elmondani és megosztani mással a bajod. Na szóval felkerestem egy helyi "központot", ahol mentális problémákkal foglalkoznak. Ez itt úgy néz ki, hogy felraknak egy várólistára és "majd hívnak". 1 hónap után rájuk telefonáltam, hogy hogy halad az a lista, mert örülnék ha végre eljuthatnék egy orvoshoz. 1 hétre rá kaptam időpontot egy találkozóra, de nem orvossal még. Itt ugyanis először valaki kikérdez, felméri az állapotod és aszerint elküld olyan terápiára vagy orvoshoz, ami kell. Ez másfél hete volt. Ott viszont két hétre rá kaptam egy újabb "beszélgetős" időpontot, ami után elvileg már talán pszichiáter is fog látni. Nem könnyű, idegörlő ez a várakozás. Majd beszámolok róla.

Mindeközben amúgy elkezdtem nyugtatót szedni, ami segít "túlélni" a napokat, dolgozni is bejárok, de hát finoman szólva sem vagyok a topon. Ez a blog azoknak szól, akik hasonló cipőben járnak, hogy megmutassam, a problémájuk nem egyedi, fel kell vállalni, el kell menni vele orvoshoz, mert elmúlik. Nem őrülsz bele, nem öl meg, szar, küzdeni kell vele, de mindig elmúlik. Ez röviden az én sztorim, ha kicsit a tiédre ismertél benne, írj bátran. Kitartást!